Ha a 'A Dolomitoktól Provence-ig' nevű túra olasz szakasza (amiről itt írtunk bővebben) hullámvasút volt a hegycsúcsok és a tengerszint között, akkor a francia szakasz a legnépszerűbb látnivalók színét és visszáját mutatta meg, a felső tízezer ebédlőasztalán terítőt vasalgató pincértől és a luxusautó-találkozótól a kihaltan kongó úti célig meg a kirakatváros koszosabb oldaláig.

Azúrkék

Èze például, a Côte d’Azur takaros kis gardróbjának egyik ékszerdoboza, az azúrpart kilátója egyértelműen a „színe”, parfümgyárával és a parkolójából pár tízezer forintért pár percre, százezres nagyságrendért már egy órára elvihető Lamborghinivel és Ferrarival (a fotózás csak öt euró). Az Arany Kecskéhez címzett ötcsillagos hotellel, meg a parkolójában a pénzért nem, legfeljebb börtönért elvihető, ugyanolyan Ferrarival és a bőröndökkel egyensúlyozó hordárral.

Aranyszínű

Hétköznapi lődörgőknek pedig a kaktuszparkkal, amiben nem is csak az egzotikus növények a szépek, inkább az a táj, amit a tüskéik át- meg átböknek, a kaktuszvirágok mögé odatapasztott, életre kelt falitapéta. A visszájáért meg csak egy-két utcasaroknál kell másfelé kanyarodni, hogy a díszkövekből összerakott városka sikátorai közül megtaláljuk azokat, amelyikekben a szobaasszonyok és takarítók cigiznek legjobb esetben is unott arccal az arany kecskeszobor árnyékában, kopott cselédruhában.

Tengerkék

Vagy ott van Nizza az öböllel, a legszebb U-alakkal az Európa-térképen, ahol olyan kitartóan egybefüggő a tenger kékje, hogy abba akárhány fürdőző napégette vöröse és naptejfoltos barnája sem tud semmilyen más árnyalatot belekeverni. Ami az éjszakai fürdőzéskor is csábító parton állva vagy a dombtetőről, a legszebb fotók szülőszobájából nézve fagyiédes luxusnak tűnik, a belvárosból már túlzsúfolt turistakeltetőnek, ha pedig autóval közelítjük meg, hátulról, a közeli kemping felől, észrevenni azt is, amin már nem törik meg a vízről visszatükröződő fény: a gettószerűen lepusztult, lyukas-koszos cipőktől megtaposott, hatalmas városrészt, a szűk parti sávot kiszolgáló hátországot.

Ferrari vörös

Amihez egészen közel ott a másik véglet, Monte Carlo, ahol az embernek eszébe jutna kicsit átfesteni az útjelző táblán a feliratot Money Carlóra, legalábbis amikor a fényűző Casino elé a vörös és a fekete Ferrari mellé beáll még egy Bentley is, vagy miután kifut a kikötőből a századik jacht is a századik pocakos nagypapával a fedélzeten. Ahol persze, Botero szobrainak árnyékában, a Vasarely tervezte helikopterleszálló mellett ugyanolyan jól esik a reklámszatyorból kicsomagolt ebéd, legfeljebb az ember kicsit nagyobb daccal harapdálja el a konzervszardíniás szendvicset.

Világosbézs

És ott van Nizzától alig pár kilométernyire Peillon, ami olyan, mintha egy mesekönyv-illusztrátornak vagy a Trónok harca dizájnerének szaladt volna meg a keze: egy csomó kőépület fent egészen az ég alján, egy hegycsúcs sipkája helyén. Ami pont olyan, mint később a provence-i tünemény, Gordes – mindenhol egyforma kövekből látványosra egyengetett, több száz éves házak középkorias falai szegélyeznek labirintusszerű sikátorokat –, de valamiért mégsem ismeri a kutya sem, úgyhogy olyan csönd és nyugalom van az egész kisvárosban, mint a turizmus előtti, csak a legendákból ismert időkben.

Verdon-kék

És ez talán az ország utolsó ilyen helye. Otthagyjuk a tengerpartot Provence-ért, a Verdon-kanyonért, ami a hatalmas, az egész hegyoldalt kitevő – és ehhez méltó kilátást is biztosító – kempingből nézve, meg persze a soron következő éjszakai fürdéskor úgy néz ki, mint egy csendes, elrejtett Kék Lagúna. De a sziklafalak, a barlangok és a most épp csak csöpögő egykori vízesések között kenuzva a kormányosé a legnehezebb feladat, hogy a szabályos forgalmi dugóban ne ütközzön össze a magunkfajta evezősökkel, meg a láblógató elektromos csónakosokkal. Más kérdés, hogy egy ilyen szorosban a turistaáradat sem érdekel senkit. Talán ha már napok óta néznénk ugyanazt a kék csillogást, akkor tudnánk bármilyen zavaró tényezőre is figyelni az evezőnyomban örvénylő élvezeten kívül.

Okkersárga

Valami a színekben lehet, mert aztán később, még beljebb Provence mélyén, Roussillonban sem igen lehet másra figyelni, csak a kéket leváltó sárgára. Az egykori okkerbánya talán Franciaország legkülönösebb helye, ideszámítva a párizsi vöröslámpás Place Pigalle-t is: a rikítóan sárga homokhoz és a rozsdavörös sziklákhoz hasonlóval az ember tudatmódosító szerek vagy egy provence-i utazás nélkül legfeljebb animációs filmben találkozhat, de abba nem lehet mezítláb belelépni, ami nagyon komoly különbség.

Kék és narancssárga

És a vége, az utolsó éjszaka utáni utolsó hajnal ezt a két színt olvasztja egybe: a hosszú hazaút miatt korábban kelünk a (megint) olasz, vízparti kempingben, mint a nap. Amikor az égitest is beér bennünket, olyan aranyhidat húz a tenger kékjére, ami akkor is beleég a szemünkbe, ha nem nézünk egyenesen a napba. De valahogy szemészeti probléma nélkül is, még napokig, hetekig, vagy talán egészen jövő nyárig (amikor újra jövünk) ezt a képet látjuk magunk előtt. A kéket, a narancsot, meg ahol a kettő összeér.