Kaland, túra, társaság

A hótalpazás rejtelmei és más czifra nyomorúságok

2016. december 14. 08:54 - Klein Dávid

A téli hegyek érintetlen csendjébe hótalpakon vezet az út. A mély hó ellen nincs más alternatíva, erre már őseink is rájöttek: valahogy mesterségesen meg kell növelnünk talpunk felületét, ha nem leküzdeni, hanem élvezni akarjuk a téli világot...

Cirka 15 éve, a januári vizsgaidőszak végén, szokás szerint leléptünk a hegyek közé egy kis téli túrára. Akkor éppen a Radnai-havasokba. Egy jó kis egyhetes téli gerinctúrát tervezetünk, a Radnai főgerincének keleti felére. Sátor, pehelyhálózsák, jégcsákány-hágóvas és öt napi kaja a zsákban, merész tekintet szemünkben, és egész úton kifelé ménkű hideg Karesz kombi-zsigulijában (csak odaérkezéskor vettük észre, hogy a csomagtartó végig nyitva volt, annál az oknál fogva, hogy nem lehetett bezárni a drága jó zsigulit).

Csodák csodája, találtam néhány diáról beszkennelt archív képet erről a túráról (No Photoshop, csak Kodak Gold)

img078-2.jpg

Út Borsafüredre

Másnap hágóvas a bakancsra, és nekiszaladtunk a főgerinc kétezres csúcsainak. Hágóvas, igen – hiszen már a gerincen addigra a szél rég jegesre döngölte a havat. Első nap, de még második nap is gyönyörű tiszta idő volt, nappal szikrázó napsütés, tiszta idő – még a Fogarasi-havasok is látszott. Éjszaka szikrázó Holdsütés – és rohadt hideg, olyan mínusz 25 körül. Majd jött egy kis havazás. Majd egy kis hóvihar, ami átváltott havazásba, hogy újra hóvihar szülessen. És néhol ágyékkötőig érő, friss, fehér, puha porhó.

szelcsatorna_a_gargalo_alatt-2.jpg

Szélcsatorna a Gargaló alatt

Aki járt már ilyen viszonyok közt, tudja, hogy tök reménytelen a haladás: minden lépésnél derékmagasságig emeled a lábad, fellépsz a hó felszínére, majd ahogy áthelyezed a testsúlyt, elmerülsz derékig. Ezután még lök rajtad egyet a nagy zsák jó húsz-huszonöt kilójával, és még mélyebbre süllyedsz, néha pofára esel, hogy aztán ebből a rendkívül kellemetlen szituációból újra elölről kezdhesd e rendkívül fárasztó testgyakorlatot. Majd megint újra. Délután a zavaros időjárásban elkezdett szürkülni, úgyhogy az Ünő-kőnél levágtunk a völgybe. Öt napi élelmünk a végére járt, és mi még mindig sehol, pedig erre az estére már a fűszeres mics majszolását, és Ursus-sörök nyeldeklését terveztük Borsafüreden. A völgyben - már tök sötétben - sátrat vertünk, a maradék nasi is eltűnt torkunkban, így aztán reggelre nem maradt más, mint a meleg hólé használt teafilterrel. Na, meg a szemetes-zacskóinkból kikotortuk a maradék szalonnabőröket, és azt pirítgattuk a gázfőző lángja felett. Majd megint órák hosszat tartó hótaposás - vagy inkább hótolás, és mire legyőztük az országútig hátralévő 4-5 km-t, délután lett. De kiértünk az országútra!!! Párás szemekkel megcsókoltuk a szent aszfaltcsíkot, néhány cifra anyázó szóval belekiabáltuk fájdalmunkat a méteres szűz hóval fedett néma fenyvesbe, majd nekiálltunk stoppolni. A néptelen országút szélén - mert persze a forgalom az nulla volt - korgó gyomorral ácsorogva, bőven volt időm átgondolni az elmúlt napokat, és megfogadni ezt-azt. Többek közt megfogadni többször is azt, hogy VESZEK EGY ROHADT HÓTALPAT!!!

image13-2.jpgSátor a hó alatt a Radnai-havasokban

De a hótalp nagyon drága, s nem kapni a mi utcánkba…

De a hótalp nagyon drága volt abban az időben egy csóró főiskolásnak, így nem maradt más, jövő télen nekiláttam megkonstruálni az eszközt. Egy szegecselt alu keretbe lavinazsinórt fűztem, és januárban új futam, új remények! Míg a Gargalótól a többiek durva hótaposásba kezdtek, én kissé lemaradtam és felcsatoltam az isteni szerkezetet, majd önelégült kaján vigyorral a többiek után indultam. Első lépés: fennmaradtam a havon, király! Második lépés: nagyon jó, még mindig a hó tetején! Harmadik lépés: mintha kissé lazulna a kötés. Negyedik lépés: ajaj, mintha lógna a hótalp. Ötödik lépés: leesett a hótalp… Fagyott ujjakkal újra felkötöztem, de újra az előző folyamattal kellett szembesüljek. A metsző szélben arcomra fagyott a vigyor, majd átment vicsorgásba, és egyre hangosodó cifra szavak összefüggéstelen mantrázásába. Be kellett látnom, megint megszívtam. Így aztán a következő napokra újra maradt a monoton, idegölő hótaposás, a megfeszített izommunkával való sehova sem haladás fantasztikus élménye. Csak még a zsákot egy rosszul konstruált alu-förmedvény is nyomta… Túra végén persze megint megfogadtam: na vajon mit? HOGY VESZEK EGY ROHADT HÓTALPAT!!! És ennyi szívás után csak az lett a vége, hogy valóban vettem egyet, bár alu hótalpamat még ma is ereklyeként őrzöm – egyszer majd öreg koromban tökéletesítem, ha nagyon ráérek…

Vagy csak büntiből odaadom az unokámnak, ha mondjuk megbukik földrajzból…

toroiaga-2.jpg

Toroiaga a lemenő nap fényeiben

Az ősember is szívhatott…

Valószínű hasonló kudarcok árán találták fel őseink is a hótalpat, valahol Szibéria havas vidékén, évezredekkel ezelőtt. Csak azért itt nagyobb volt a tét: ha nem sikerült becserkelni a mély hóban a vacsorára szánt nyulat, korgó gyomorral kellett lefeküdni. A nyúl persze röhögött a bajsza alatt, hiszen széles, szőrös tappancsával ő vígan szlalomozott a hó felszínén a tajga ősfái alatt, míg szerencsétlen, esetlen ősünk derékig a hóba merülve cifrán szidta a rossz szellemeket. Az első hótalpak még természetesen egy meghajtott vessző közé fűzött bőrszíjakból álltak, túl kényelmesek nem lehettek.

Napjainkra azonban már kicsit megváltozott ez az eszköz: műanyag, könnyű talp, mozgó, kényelmes kötéssel, gyors csatokkal, némelyiken sarokemelővel a meredek hegyoldalakra. Ezt látta volna szerencsétlen ősember, vagy szerencsétlen egykori énem, biztosan elsírtam volna magam!

Mert jó hótalppal valóban könnyű haladni a méteres hó tetején, nem kell minden lépésnél vért izzadni, és kisimult idegállapotban élmény a túrázás – ami valljuk be, a hótalpas túra lényege.

p1020801-2.jpg  

 

 

 

 

 

 

 

 

Hótalpevolúció 1: a jávorszarvas és a hótalpas vadász, sziklarajz Lappföldön

 

img_8655-2.jpg

 Hótalpevolúció 2: az alu-förmedvény

 

img_8656-2.jpg

Hótalpevolúció 3: a 21. század 

Hogy miért jó hótalpazni?

Persze mindezek óta eltelt pár év, és a saját káromon megtanultam, hogy jó felszereléssel öröm a hótalpazás. Hogy miért?

Mert a hótalpazás semmivel össze nem mérhető élményt ad: eljuthatunk vele könnyedén olyan szűzhavas területekre, ahová csak kevesek, gyalogolhatunk olyan helyeken, hol épeszű társaink nem zavarják a nyugalmunkat. És persze mindezt úgy, hogy nem süllyedünk minden lépésnél derékig a hóba. A túra egyből élvezhetővé válik, és nyugodtan elmerülhetünk a téli hegyek néma csöndjében, mert a hatalmas szűz hó minden hangot elnyel: nem hallani a vadak csörtetését, nem hallani a világ zaját, a patak csobogását, vagy néha-néha a cifra szidalmakat sem. A behavazott évszázados fenyvesek némán állnak, a hegyek sem mozdulnak, csak a mi nyomunk kígyózik keresztül az erdőn, át a völgyön, fel a hegyoldalon. A fehér csend világába aki egyszer belekóstol, újra és újra visszavágyik, újra és újra tapossa a havat, mert a feeling semmi máshoz sem hasonlítható… 

16_3_d12-2.jpg

Hótalpalás a Gargaló alatt, a Radnai-havasokban

ui:

De azért ne feledjük: bár a havas hegyvilág végtelen nyugalma semmihez sem mérhető, viszont a tél számtalan veszélyforrást rejt. A lavináktól a hóviharon át a gyorsan változó időjárásig számtalan extrém helyzetbe futhatunk bele, így ha nem rendelkezel megfelelő magashegyi ismeretekkel, tapasztalt túratárs/vezető nélkül ne vágj neki a téli hegyeknek!

És ne feledjétek otthon a hótalpakat, ha nem akartok szívni!!!

Hamarosan a Pádison potyolunk egyet, ha próbát akarsz tenni, csatlakozz bátran!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kalandturatarsasag.blog.hu/api/trackback/id/tr9912034605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.