Kaland, túra, társaság

A komfortzóna határán innen és túl

2018. július 03. 08:50 - KissBal

...valahol a létra két foka között

Az egyenlítő piros szalagja

Mikor még gyermekként nézegettem az atlaszt a suliban és otthon is - mert ez egy nagyon kedvemre való elfoglaltság volt - úgy képzeltem el az egyenlítő piros vonalát, hogy az a valóságban is ott van a földre festve és jól át lehet lépni rajta. Persze az óceánokon csakis egy kifeszített szalagról lehet szó. A hajósoknak nem lehet egyszerű a dolga, de nem is arról híresek, hogy könnyű lenne nekik az élet. Biztosan van valami ügyes kis szalagemelő kampójuk, amivel átemelik az egyenlítőt a hajó fölött.

Sosem hittem volna, hogy egyszer egy sokkal kevésbé körülhatárolható dolognak, egy fogalomnak láthatom majd a konkrét határát. Olyannyira konkrétat, hogy 1 cm-re meg tudtam mondani a helyszínen, hogy igen ez a lépésem még a határon innen van, a következő pedig már túl rajta. Ez ráadásul egy olyan huncut határ, ami egyik nap itt van, aztán hopp egy másik napon valahol egészen máshol üti fel a fejét. A csapatom aznap mégis volt olyan szerencsés (és szemfüles), hogy elkaptuk a grabancát. Még le is sikerült fotózni a kis gézengúzt. p_20160220_120051.jpg

Ne hagyd, hogy megtévesszen a mesebeli hólepel!

Az elején teljesen gyanútlan voltam. Egy kis csoporttal indultunk túrázni a Szlovák Paradicsomba februárban. Azt terveztük, hogy két napot barangolunk a csodás jégvilágban, hiszen ilyenkorra már szép kövérre hízik a jég a vízeséseken. A túra előtti melegebb hét elég komoly olvadást hozott, de reggel néhány centis friss hólepel takarta az ösvényeket. Élvezettel vágtunk friss nyomot a ropogós hóban a Hernád áttörést követve, majd másztunk fel a Kolostor létrákon. A romokhoz már szikrázó napsütésben értünk fel.

Bár a kocsma csendes volt (leginkább pedig zárva), szépen kipakoltuk a teraszára a padokat és úri módon ebédeltünk. A kis csapatot megkérdeztem, hogy innen már induljunk-e vissza Hrabusicére, vagy még végig menjünk a Maly Kysel-völgyön is némi szintet hozzátéve az útvonalhoz.

p1130745.JPG

Jól döntöttünk, mert a völgybe lefelé tartva mesebeli téli tájat varázsolt nekünk a szemből sütő nap, tökéletessé téve a hatalmas hóteher alatt roskadozó fák, az érintetlen, szikrázó hómező látványát. Ez sajnos már közel volt a giccshez, pláne, hogy olyan gondtalanul játszottunk a hóval, mint a kisgyerekek. Szerencsére voltak velünk sikítozó lányok. Tudjátok, nekik jóval nagyobb öröm az ágakról a havat a nyakukba rázni. Olykor valahonnan becsapódott egy-egy hógolyó és hál istennek nem maradtunk hóangyal nélkül sem.

img_6032.JPG

A szurdokon felfelé haladva egyre nehezebb és nehezebb lett az egyre szélesedő patakon való átkelés és egyre harsányabb a víz zúgása.

Aztán egyszer csak odaértem. Nem a helyszín volt váratlan, hanem szembesülni azzal, hogy ez most az. A határ. Vártam volna valami különlegeset. Mondjuk, hogy csak én veszem észre és jó túravezetőként szólhatok a többieknek, hogy nos, ideértünk a határhoz és akkor el kell döntenünk... Vagy legalább némi drámai zenét, mint a filmeken.  De nem, a helyzet mindenki számára teljesen világos és érthető, látható volt. A határ konkrétan egy sziklaszorosban helyezkedett el aznap, a hatodik doronglétra tizenkettedik fokán. De mellékelem a fotót is, mert ez annyira kézzel fogható volt, hogy le is lehetett fényképezni. Egy lépés kell még és elhagyjuk a komfortzónát. A határ egyirányú, nincs visszaút. Megálltam a tizenegyedik létrafokon és kérdőn hátra néztem az engem követő három hölgyre.

20160220_134733.jpg

Azt gondolhatnánk, hogy a kérdésfeltevés jogos, mert aki nem éli át az előző órák élményeit, aki nem válik a közös kalandok (és az előző esti buli) során a csapat tagjává, aki nem nyitott az élet szépségeire, az valami ehhez hasonló álláspontot alakított volna ki: „Noormális? Bele a nulla fokos vízbe? A lábammal? Már ez a töméntelen hideg hó is több volt a soknál. Na, húzzunk szépen vissza innen, mint a vadlibák a szállásra melegedni!”

End of comfort zone, beginning of life

Beszélni nem tudtunk a patak zaja miatt, de a fejmozdulatuk szemernyi kétséget nem hagyott afelől, hogy ismét jó társaságba keveredtem: irány tovább, akarjuk!

Ezt követte 4 óra valóban kemény munka: jeges vízből csúszós fára, onnan havas sziklára, majd ugyanez vegyesen és vissza. Megállni innentől nem sokat lehetett, hiszen a bakancsban lévő vizet csak folyamatosan cirkuláltatva lehetett elfogadható hőmérsékleten tartani. Aztán a völgy végében még kimásztunk vagy 100 méter szintet a combig érő hóban és elértük a Sucha Bela tetejét. Innen az utolsó néhány kilométert eufóriában tettük meg, tudva, hogy ez a nap mindannyiunk számára többletjelentéssel fog megmaradni örök emléknek.

Értéke felbecsülhetetlen, mások számára érthetetlen és nem átadható. A mi kincsünk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kalandturatarsasag.blog.hu/api/trackback/id/tr7211958593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.