Mi az élet értelme?
Lehet, hogy ez a világ legnagyobb kérdése, de alig pár lépéssel lemaradva követi egy másik megválaszolhatatlan rejtély: mi a turizmus értelme? Kikapcsolódni az egész éves, heti legalább ötnapos munkából némi aktív vagy teljesen inaktív pihenéssel, vagy inkább a számunkra születésünktől fogva jól ismert társadalmi és földrajzi környezet mellett új világok megismerése? És ha az utóbbi, akkor ez lehetséges-e egyáltalán egy turistának, vagy minimum hónapokat, de inkább éveket kell eltölteni egy új környezetben ahhoz, hogy a hely érthetővé, vagy legalább láthatóvá tegye a számunkra minden sajátosságát? De még ha elméletben lehetséges is az egyszeri turista számára, akkor a gyakorlatban nem lehetetlenítik-e el paradox módon épp a turisták a megismerést azzal, hogy a tömeges jelenlétükkel akaratlanul is átalakítanak mindent, szinte a megismerhetetlenségig torzítva mindazt, amit eredetileg a magunkévá akartunk volna tenni?
Épp ez az a dilemma, ami miatt a keményvonalasabb utazók számára Nyugat-Európa elveszett, és ami miatt ők olyan célpontokat keresnek, amelyek vagy elérhetetlenek a tömegek számára, vagy egyszerűen még nem árasztották el a turisták. Pedig van kompromisszumos megoldás: például egy hátizsákos, sátras, nomád túra Észak-Olaszország és Dél-Franciaország legnépszerűbb tájainak kevésbé ismert szegleteibe vagy eleve elhagyatottabb régióiba. Mint a Békatutaj A Dolomitoktól Provence-ig nevű, másfél hetes programja, egyszerre viharos túrával a jégcsapos hegyekben és kánikulai strandolással a tengerparton – ha nagyon előre akarnánk rohanni. De nem akarunk.
Mert kezdetben volt a sokk. Amiért mindenki csak magát hibáztathatja, hiszen a szervezők szóltak előre, hogy a Dolomitok keleti szélénél lévő, 1745 méter magasan fekvő kempingben éjszaka akár 1-2 fokig is lehűlhet a levegő, de egy ilyen mondatban az „akár” olyan, mint egy mentőöv, amibe akárhányan belekapaszkodhatnak, a hamis remény mindenkit elbír. Pedig nem volt szó semmilyen „akárról”, a Lago di Misurina partjától pár masszív felhőnyire fekvő kempingben az egy-két fok maga a nyár, az augusztusi kánikula kinevetése és éjszakai mozdulatlan teljesítménytúra egyszerre, még akkor is, ha nem szakad az eső folyamatosan.
De szakad, csak hogy jobban megbecsüljük azokat a másodperceket, amikor a valódi látványosság, a kempingtől pár percnyi autóútra lévő, lélegzetelállítóan tekintélyes Tre Cime di Lavaredo hegycsúcsai előbukkannak a hatalmas ködből, vagy amikor a túránk legvadabb szakaszán, egy elhagyatott hegyoldalban dübörgő vihar visszavonul fölülünk. És ilyenkor persze az is még inkább egyértelművé válik, hogy azért a természet az úr, a mi döntésünk legfeljebb annyi lehet, hogyan vetjük alá magunkat az akaratának: menedékházban kávézva és a teraszon csókát etetve, vagy a nadrágunk átázásának ütemében lépdelve a monumentális hegy apró ösvényét kitevő kövein, a mormotás völgyön túl, a kopár szürkeség utáni zöldellésen még innen.
Ehhez képest a Marmolada, „a Dolomitok csúcsa”, a tengerszint felett 3343 méterig, de a környező tájból is több mint 2000 méterre kiemelkedő, gleccserektől szabdalt csúcs, hiába tűnik a leírások alapján monumentálisabbnak, mivel bennünket másnap a szelíd arcával fogad, barátságosabbnak tetszik – persze ehhez köze lehet a leegyszerűsített, felvonós feljutásnak is. Olyan a hegy, mint a Dolomitok bölcs öregapja: ahogyan kimagaslik a többi csúcs közül, minden irányba a fiaira, lányaira és unokáira látni.
A csúcs alatti fennsík pedig egészen békés, még a via ferrata-útvonal is inkább gyönyörű kilátást ad, mintsem félelmet. És ez a béke csak még súlyosabban nehezedik a túrázó hátizsákjára a helyi múzeum anyagát végignézve az itt is pusztító első világháborúról: még így is nehéz vért látni a gyönyörű, de mesterséges, egykor hadászati célú barlangok falaira. A táj nyugalmában nehéz elképzelni, hogy egy-egy nagyobb olvadás után máig találnak hóba fagyott holttesteket a környéken.
A folyamatos kolompolástól, a riadt tehenekkel való útmegosztástól és a szinte bejárhatatlannak tűnő, roppant hegyek megszeppent megkóstolásától is különleges Tre Cime di Lavaredo, meg a sílécek nyomaitól rovátkolt égi kilátó, a Marmolada után olyan, mintha nemcsak a térben utaznánk másnap a Garda-tóig, de az időben is: a télből a nyárba. Sőt világok között, a hegynek felszegett fejjel nekivágók földjéről a gondtalan fürdőzőkéig. Ez a gondtalanság ránk is átragad: bár nem fürdőruhával, hanem túrabakancsban indítjuk a szieszta hazájában néma és kihalt reggelt, ezúttal mi is inkább sétálni, mintsem hegyeket meghódítani indulunk a tó fölé egy hegyhátra, a lusta, sík ösvények közé.
Olyan a Garda-tavi kisváros, Malcesine feletti Monte Baldóról nézni a tó földöntúli azúrkékjét és benne a vitorlások hangyabokányi pöttyeit, mint megpróbálni válaszolni a turizmus természetéről fentebb feltett kérdésre: egyszerre lenni kívül is meg belül is, egyszerre nézni külső szemlélőként és mégiscsak turistaként is, egyszerre tudni, hogy ott van a nagyvárosnyi turista, és mégis csak a puszta természettel foglalkozni. Egyszerre nevetni azokon, akik fizetnek 15 eurót azért, hogy kantárszáron sétáltathassanak egy alpakát, és fotózni a dél-amerikai állatot, előre örülve, milyen jól is fog majd mutatni a fotóalbumban a kép. Egyszerre nézni a túrakabátunkon ülve a tavat, és várni a délutáni csobbanást a zsúfolt strandon.
Persze a kempingezés eleve mindenhol sajátos tapasztalat tud lenni (erről később), ha úgy akarja az ember, és a Békatutaj általában úgy akarja: egy éjszakai, közös bográcsozás a sátortáborban akár a Dolomitok esőjében, akár a Garda-parti esti enyhüléskor, akár a provence-i kánikulában semmihez nem hasonlítható része és közösségi élménye az útnak, olyan, mint egy bakancs és túrabot nélküli hódítás: ahol már főztél, ott félig otthon vagy. Egy utolsó paprikás krumpli után aztán reggel elhagytuk az olasz telet és az olasz nyarat is a francia Riviéráért – erről legközelebb.
