Marokkói blogunk folytatódik. Marrakesh elvarázsolt világa után az Atlasz hegység felé vettük az irányt. Ha nemcsak olvasnál a kalandokról, hanem erős késztetést érzel, hogy megismerd Marokkó természeti szépségeit, nem késő csatlakozni márciusi túránkhoz!
Tovább az Atlasz hegység felé
Marokkó kapcsán sokakban az izzadságban úszó 50 fok él. Valóban, ez így is van nyáron, még a helyiek sem mozdulnak ki délidőben – ami 9 órától este 7-ig tart. De még mielőtt valaki lustának minősítené a helyieket, próbáljon meg 45 fok fölött tartósan mozogni: még a belélegzett levegő is perzsel.
Afrika hidegpontja
Az Atlasz északkeleti, cédruserdők ölelte völgyében bújik meg Ifran, Afrika hidegpontja: ugyanis 1935-ben itt -23,9 C°-ot mértek!
Na jó, mondjuk ez nem jellemző, de a hegyek közt megbújó völgy derült téli éjszakákon jó kis fagyzug. És télen jellemzően – itt a hegyek között – hó is esik gyakran, így itt alakult ki Marokkó legnagyobb téli sportközpontja, sífelvonókkal, sípályákkal, szállodákkal. Nyáron meg az eső esik gyakran. Igen, eső, ugyanis ez a település itt, az Atlasz északkeleti nyúlványán speciális fekvéssel bír, megakadnak az Atlanti-óceán felől jövő párás légtömegek, így a zöld parkokkal tarkított települést hatalmas cédruserdők övezik.
Nem hiába lett ez a gyarmati időkben a franciák kedvelt üdülőközpontja, ami napjainkban is látszik a településen. Zöld parkok, nyeregtetős házak – amire ugye az eső, és a téli hó miatt is szükség van. Bár nekünk a nyeregtető nem nagy kuriózum, de mikor a száraz Szaharában a helyi arcoknak mutogattuk telefonunkon a házunkról készült fotókat, mindegyik örömmel kiáltott fel: Ferde a teteje, ez olyan, mint Ifranban! :)
Berber makákók a vízesés alatt - meg a fejünkön
Na de mi nem a hidegért utaztunk erre a vidékre, hiszen az akad itthon is bőven. Inkább a cédruserdőkért: a közeli hegyek havas csúcsa alatt megbúvó évezredes cédrusfák alkotta erdőségek egyedülállóak a világon. És persze a fák ágain rohangáló berber makákók csoportjai is azok. Ez az észak-afrikai cerkóf-majom féle ma már csak Marokkóban, Tunéziában, és persze a gribraltári-szirtfokon él, kisebb, elszigetelt populációkban. Napjainkra a kihalás szélére sodródott ez a barátságos faj – bár ez nem nagyon látszik az élőhelyén, mivel fokozottan védik, a helyiek szeretik őket, a majmok meg nem tartanak az emberektől, tudják, mindig lehet valami kaját lejmolni tőlük. Ez viszont újabb problémát jelent, hiszen ők is megesznek mindent, akárcsak mi, és a hamburger nem éppen nekik való étrend. Ennek próbálják a tömegesebb helyeken elejét venni a természetvédelmi őrök, és inkább ingyen osztogatják a turistáknak a földimogyorót – amit nem csak mi, hanem majmok is igen kedvelnek. Így van ez a Cascades d’Ouzoud vízesésénél is.
Afrika legnagyobb vízesése
Hirdetik a helyiek... Bár 110 méterével 2 méterrel valóban magasabb, mint a híres Viktória-vízesés, de a kontinens legmagasabbja (avagy legmélyebbje) Zambiában található, illetve december óta már a Dél-afrikai Köztársasságban – mely egyben a világ legnagyobbika is (megelőzve a venezuelai Angel-t).
De sokáig valóban Afrika legmagasabb ismert vízesése volt, és az elsőség elvesztése semmit sem von le szépségéből. Egy hatalmas mésztufa-gátról zuhan a víz a mélybe, útközben megtörve egy lépcsőfokon. Kialakulását tekintve a Szalajka vízesésével rokon, csak kicsit nagyobb. Na meg bővizűbb, így tavasszal meg főleg. A neve malmot jelent, hiszen vize több olajütő malmot hajtott/hajt, amivel a környék hatalmas olajfaligeteinek termését dolgozták fel.
Berber makákók
A vidék amúgy valóban csodálatos, és a show-t még emelik a vízesés menti erdőben élő berber-makákók. Gyakorlatilag nem lehet úgy lesétálni a vízesés lábához, hogy néhány makákó ne jönne oda mogyorót kunyerálni, ne ülne rá a vállunkra, szétszedve a cuccaink neki tetsző darabját. És mindez vadon, szabadon, ketrecek nélkül. De hát a rokonaink, akik igen csak okos jószágok, és így egyből felismerték, hogy az embert cukisággal a legkönnyebb uralni, és szolgává (azaz valamiféle kajaosztó lénnyé) tenni.
Keresztül az Atlaszon – a híres afrikai hóakadályok miatt kerülővel
Aki azt hiszi, hogy áprilisban átkelni az Atlaszon egyszerű dolog, nagyon téved!
Mi is tévedtünk, így a magasabb hágók helyett – melyeket még hóakadályok zártak le - valami alacsonyabbat kellett keresnünk.
El is indultunk a térkép által jelzett úton kis hegyi falvakon keresztül.
Az egyik faluban – így a nyár közeledtével – egy hatalmas lóversenyt és lóvásárt tartottak. A helyiek beöltöztek népviseletbe, a forrásnál lecsutakolták a gyönyörű méneket – majd őket is beöltöztették mindenféle arabos díszbe. Mintha a Kurultaj hagyományörzői közé csöppentünk volna! Csak itt rajtunk kívül egyetlen turista sem volt…
Ahogy elértük a főgerincet, a túloldalt eltünedeztek az erdők, és a birkanyájak járta (legelte) végtelen sztyeppvidéken kanyarogtunk egyre beljebb a hósapkás hegyek felé. Majd eltűnt a sztyepp – és vele együtt az útról az aszfalt is. A kopár, sziklás hegyek ölelésében megbújó hegyi falvakban látszott, nem rég olvadt el a téli hó, éppen csak pattant az öntözőcsatornák mentén sorakozó nyárfák rügye, a teraszos földeken éppen csak zöldült a fű. A tavaszi napsütésben asszonyok mosták a folyónál a ruhákat, a hegyoldalon javítgatták az öntözőcsatornákat, és kezdték a teraszokon a vetést. Az egész vidék úgy nézett ki, mintha Tibet hegyi falvait járnánk – csak az arcok kicsit mások.
És itt a zúzalékos út is végleg elfogyott, átváltozott kátyús földúttá.
Napokkal ezelőtt egy kis Fiatot béreltünk Marrakeshben, most ezzel utaztunk. Mikor a bérlős kihozta a kocsit, késett néhány órát, ugyanis a marrakeshi közlekedés káoszában sikerült – még neki is - kicsit megtörnie a gépjószágot. Na, ennek a törésnek most láttuk előnyét, mert jónéhányszor át kellett gázolni a küszöbig – és néha fölé – érő hegyi folyón, ahol persze a zavaros olvadékvízben nem látja senki, mekkora görgeteg kövek rejtőznek. A földút bakhátain néha felhasaltunk, néha elmerültünk egy-egy birkaszaros gödörben, néha befojt a víz az ajtó alatt, én meg jó gyakran rakosgattam, drótoztam vissza a lökhárítót. De ugye hála a marrakeshi törésnek, az új törések már elvesztek a horpadások és karcolások tengerében. Így haladtunk szépen előre az Atlasz déli vonulatai felé, nagyjából 5 km/órás sebességgel. A mély völgyek tagolta fennsík peremén átbukva egyszer csak feltűnt alattunk a Szahara végeláthatatlan poros, száraz síksága. Még kirándultunk egyet az utolsó cédruserdők uralta völgyben, majd elindultunk kopár tanúhegyek felé.
Mesés Marokkó harmadik és egyben befejező részében a Szaharába látogatunk. Ha a marrakeshi bejegyzésünket visszaolvasnád, itt megteheted.
