Az alábbiakban változtatás nékül tesszük közzé Viki írását, aki a Békatutaj 2025 tavaszi Írország túráján vett részt:

Írország, a birkák földje!

Előszó – avagy amit a birkákról tudni érdemes

Mindenekelőtt: sose becsüld alá a birkákat. Olyan kis jószágok ezek, amelyek látszólag naphosszat csak bóklásznak a réten, mint akik elvesztették a kollektív GPS-üket. De ne tévesszen meg a látszat. Ha az ember elég ideig nézi őket – márpedig Írországban ez elkerülhetetlen –, rádöbben, hogy valójában ők a sziget igazi urai. Birkák a dombokon, birkák az utakon, birkák a kocsmák környékén (jó, utóbbi csak képletesen). Szóval ha azt hiszed, Írországban az embereké a főszerep, gondold újra.

Ez az útibeszámoló azoknak szól, akik szeretnének elmerülni az ír táj szépségeiben és egy olyan közösségi élményben, amely egyszerre volt kihívás, öröm, nevetés és néha némi lábfájás is. De legfőképp azoknak, akik szeretik, ha egy túra nem csak a kilométerekről, hanem a történetekről, és az emberekről is szól.

Előkészületek:

Izgatottan vártam első Békatutajos utamat, amely ráadásul egy általam régóta vágyott ország felfedezésével indult. Alaposan utánajártam mindennek a jelentkezés előtt: végig böngésztem a békatutaj honlapját, figyelembe vettem a túrára kiírt és javasolt felszereléseket, és igyekeztem mindent beszerezni (azonban egyetlen dolgot kihagytam, gondolván, hogy felesleges lesz – a naptejet… Hatalmas hiba volt! )

Április 26. – Indulás:

A megbeszélt idő előtt érkeztem a reptérre, és gondoltam, gyorsan feladom a poggyászomat. Ezután a nagy tömegben próbáltam megkeresni a többieket. Senkit nem ismertem a csapatból, így kicsit izgultam, hogyan fogom kiszúrni őket ennyi ember között. Szerencsére túraszervezőnk ügyesen megoldotta, így amikor Dani végül „felszedett” engem is a reptér közepén, odavitt a többiekhez, akik oldalt várakoztak. Az első mondat, amit hallottam, ez volt:

„Akármikor visszajössz, mindig egy újabb csajt szedsz fel.” (Mondta Tomi Daninak, mikor megjelentem mellettük)

Ezután gyors bemutatkozás következett – persze a nevekből alig emlékeztem valakiére, inkább az arcokra próbáltam koncentrálni. Elindultunk a biztonsági ellenőrzés felé.

Jó tanács: Ha a Ryanair app értesít, hogy honnan indul a járatod – ne hidd el!

Túravezetőink a megfelelő kapunál vártak minket, de néhányan „elkalandoztunk” az applikáció téves infója miatt, így épp csak felszállás előtt értünk vissza. Sebaj! A repülőút alatt legalább kipihentem magam (akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó hosszabb pihenésem az elkövetkező egy hétben).

Április 26. – Érkezés:

Menetrend szerint landoltunk Dublinban, majd kis csapatunk összeverődött. Dani és Tomi mentek felvenni a bérelt járműveket, mi pedig türelmesen vártunk a reptéren. Ezután hosszú autózás következett egy pici ír faluba. Este kilenc körül érkeztünk meg első szállásunkra – gyors csomag lepakolás után azonnal belevetettük magunkat az éjszakába!

Első utunk egy autentikus ír pubba vezetett, ahol élőzene szólt, és sok kedves helyivel iszogattunk. Egyik túratársunkról kiderült, hogy énekes, így Dani közbenjárásával fellépett az ír zenésszel, és egy gyönyörű dallal lepett meg minket. Sörözés után visszatértünk szállásunkra megpihenni.

Április 27. – Első teljes nap Írországban:

A Moher-sziklákkal kezdtük túránkat… Illetve távolról indultunk, majd közelítettük az egyre szebb és szebb partszakaszt. Körülöttünk a tenger és a végtelen zöld mező birkákkal volt tele. Álomszép hely! 1-2 kerítésen átmásztunk, 1-2 meredek dombra fel- majd le másztunk, de végül elértük a végcélunkat. Közben hol le-, hol fel kellett öltöznünk a szeszélyes szelek miatt. Átmásztunk pár kerítésen, fel-le baktattunk a dombokon, míg végül elértük a fő kilátópontot – ahol kisebb csalódás várt: hatalmas embertömeg, turisták mindenütt.

Vicces volt a kontraszt, mert ide konkrétan kocsival is voltak, akik felcipeltették magukat – azokon a ruházat mondhatni gyér volt a miénkhez képest, akik végig mentünk az egész szakaszon. Sajnálkozva gondoltam ezekre a turistákra, hisz a legcsodálatosabb részét kihagyták a Moher-szikláknak, és csak a turistaközpont látványossága által kínált picike ponton nyüzsögtek, mint a hangyák, és nézték a természeti csodát, ami szép volt, azonban közel sem annyira gyönyörű, mint a túra többi része együttvéve!

Így fáradtság ide vagy oda, elégedetten szürcsöltem a turistaközpontban vett limonádémat, és figyeltem az embertömeg hömpölygését, hallgattam a fényképezők végtelen kattogását. Túravezetőink áldozatos munkájának és rohanásának köszönhetően mi csak megpihentünk ebben az embertömegben, míg ők visszaszerezték a túra kezdeti szakaszáról buszainkat, így evés-ivás után már jöttek is begyűjteni minket, és vittek is a következő állomáshoz, aminek roppantul örültem: tengerparti ír temetőbe vitt az utunk, ahol rengeteg képet készítettem. Ezt követően meglátogattunk egy igazán szeles „ír mini Stonehenge”-et, mely mellett megtörtént a bemutatkozás: ki honnan jött, mit csinál… Majd napunk lezárásaképpen beültünk egy helyi étterembe, ahol mennyei ételt fogyasztottunk el!

Április 28. – A Horse-shoe-hegy:

Autóból kiszállva még mindenki mosolygott – de a túra végére már csak lihegtünk (tisztelet a kivételnek). Nem volt kijelölt ösvény, így nehezített terepen haladtunk: magas fű, kidőlt fák, susnyás mindenütt.

Ahogy a hegy aljához értünk és felnéztünk, sokunkban megfagyott a bátorság – köztük bennem is. De rendületlenül követtük túravezetőnket.

Ezt követően kisebb-nagyobb lemorzsolódásokkal (fizikai állapot függvényében) voltak gyorsabbak meg lassabbak (én speciel csigalassú voltam, helyenként négykézláb kapaszkodtam felfelé a számomra hihetetlenül meredek domboldalon, kezeimmel fűcsomóba kapaszkodva), majd feljutottunk egy kerítéshez, melynek végében egy igazi megtermett ír óriási fejszéjével csapkodta ki a fákat a telkén. A látvány még messziről is ijesztő volt, nemhogy közelebbről. Dani szóba elegyedett vele, hogy merre tudnánk feljutni. Ez a fura fazon valószínűleg emberfóbiában szenvedett, mert kb. egy szóval elzavart minket, hogy magánterület, másszunk vissza.

Ekkor lenéztem a mélységbe, és gondoltam: na ez szuper lesz!

Majd Dani rendületlenül, hősiesen ment a tagbaszakadt ír után, és vagy 15-20 perc után végül feladta az ír, és átengedett minket a telken. (Szerintem látta hogy nincs más választása, mert addig úgyse szabadul meg tőlünk)

Újabb kerítésmászás, és újabb dombok következtek… már-már reménytelennek tűnt. Tomi zárta a sort és lelkesen bíztatott mindenkit hátul: „kitartás, már mindjárt ott vagyunk!” “Már a következő domb mögött ott leszünk!” És így tovább… de szinte minden domb után jött a másik… Úgy éreztem sose leszünk ott.

 Amikor VÉGRE felértünk, meseszép látvány várt minket! Ekkor arra gondoltam na ezért megérte! Nyugodtan elköltöttük szendvicseinket, majd tovább indultunk ekkor már sík terepen, és utána jött a következő nehézség, illetve számomra a sokk: a lefelé mászás! 

Egyensúlyozó készségem hagy némi kívánnivalót maga után, így számomra roppant nehéz volt az utolsó feladat, főleg lelkileg. De Dani felmérve a helyzetet hősiesen adta a vállát, mindenkinek aki félt lemászni azon a meredek szakaszon egyedül, így végül mindenki épségben megúszta az utolsó szakaszt is.

Miután mindenki rendben lejutott a meredek részeken, Dani és Tamás ismét elfutottak a járműveinkért, míg mi szép kényelmesen leslattyogtunk a cuppogós, immáron kiépített útszakaszon.

Kocsiba szállást követően mentünk is következő szállásunk felé, ahova este értünk oda, és az eddigi birkák száma semmi volt ahhoz képest, mint ami ott fogadott!

Szállásunkra érkezést követően tartottunk egy csapat gyűlést, mely során Dani beszélt a másnapi programról: „One Man’s Path” túraútvonal volt a cél, melyet már a korábban látott YouTube-videónak köszönhetően sokan nem akartak végig csinálni (köztük én sem), így végül Dani minden lelkesítő rábeszélése ellenére is két csapatra osztott minket: A és B csapatra, minek értelmében az A csapat ment a kemény túraútvonalon, mi többiek pedig addig megyünk, amíg bírjuk ugyanazt az útvonalat.

 Április 29. – One Man’s Path:

Elhagytuk szállásunkat, és a megbeszéltek szerint átcsoportosultunk a buszban A és B csapat szerinti felosztásban. A túra elején még együtt mentünk, majd ahogy elértük a meredek szakaszt, a csapat kettévált, és a bátrabbak, de főleg a fittebbek megmászták a „One Man’s Pathway”-t! Szuper ügyesek voltak! Mi közben ugyanannak a túraútvonalnak az elején szép komótosan sétáltunk, gyűjtöttünk mesésen csillogó kavicsokat, megpihentünk ebédelni egy szép kilátással rendelkező tisztáson. Miután kiélveztük az általunk megmászott domb szépségét, visszamentünk az aljába, ahol kimelegedve megettünk egy finom fagylaltot, amit isteni kávéval öblítettünk le.

Ezután kényelmes tempóban visszamentünk autónkhoz, és elmentünk a „titkos vízeséshez”, mely csak apály idején látogatható, ugyanis a tengerparton nagy sziklákon mászva lehet oda csak eljutni, és ezen a területen 2,5–3 méter is szokott lenni a vízmagasság-emelkedés. Szerencsénkre (vagy inkább Dani utánajárásának köszönhetően) száraz tappancsokkal megúsztuk a kirándulást, és egy álomszép vízesés látványa fogadott minket! Természetesen kavicsgyűjtés, majd fotózkodás után indultunk vissza buszunkhoz, és elmentünk egy gyönyörűséges sziklás parthoz, ahonnan bámulatos kilátás nyílt az óceán talán legcsodásabb hullámaira, melyeket igazi élvezet lett volna egy szörfdeszkával meghódítani!

Közben a rádiókapcsolat – hála a nagy nyílt terepviszonyoknak – megmaradt, és hallottuk, hogy az Alfa csapat is már jön lefelé (ugyanis elneveztük őket Alfának, magunkat pedig Boldog csapatnak). Megbeszéltük velük, hogy otthon a tengerparton találkozunk, ahol a bátrak bemehetnek az Atlanti-óceán habjai közé megmártózni. Ugyanis a levegő hőmérséklete aznap 24–25 fok is volt! Hihetetlen meleg. (Itt közbeszúrnám, hogy mivel feleslegesnek gondoltam a naptejet, és a csapat jelentős része szintén így gondolkozott, sokunk arca – főleg orra – ropogósra sült a tavaszi ír napfényben.

Szállásra érkezésünket követően magunkhoz kaptunk 1–2 sört, meg egyebet, aztán uccu neki a partnak! Kb. fél órával később csatlakoztak hozzánk az Alfa csapat tagjai is üdvözítő mosollyal az arcukon. Nem győztek áradozni hogy milyen gyönyörű helyen jártak! Ekkor bizony kissé irigykedtem, és megfogadtam hogy majd egyszer én is megmászom azt a szakaszt!

Majd elkezdtek a bátrak vetkőzni… és tényleg bementek a vízbe! Mondjuk a legtöbben 1–2 másodperc után ki is futottak, de voltak olyan „őrültek”, akik tovább is bent időztek.

Este szállásunkon ismételt közgyűlés következett… Dani lelkesen beszámolt a másnapra kitűzött hegy csúcsának meghódításáról, azonban ezúttal már többen ellenezték ezt az ötletet. Az elmúlt két nap roppant megerőltető volt mindkét csapat részére, így végül Dani nagy bánatára megállapodtunk egy „kulturális napban”.

Ápr. 30. – Kulturális nap

Reggel korán egy piciny csapattal elszaladtunk az előző esti strandra jógázni, hogy az elmúlt napok fáradtságát ilyesfajta nyújtással és mozgással ellensúlyozzuk. Először a part tetejére terveztük jógánkat, mert ehhez a strandhoz eljutni csak egy roppant hosszú lépcsősoron lehet, amit szerettünk volna kihagyni, azonban a szeszélyes ír szél mégis lekényszerített minket a melegebb homokos partra.

Ezt követően gyors reggeli, majd indulás a szállásról: útközben első úti célunk egy skanzen volt, ahol megnézhettük, hogy éltek azon a területen korábban az írek, házaikat hogyan építették, hogyan alakult ki az ottani falu közössége. Majd kávé, kis almás pite, és indultunk tovább.

„A” csapatból volt aki finoman „balhézott” az előző nap nem látott titkos vízesés miatt, így itt buszainkkal ismét két irányba oszlottunk. A csapat elment felfedezni a vízesést, míg mi mentünk tovább Donegalba, és megnéztünk egy meseszép kastélyt, majd végre volt egy kis időnk szuvenír boltba menni.

Ezt követően nekivágtunk Észak-Írország irányába, majd útközben megnéztünk Londonderryben egy múzeumot, ami a Véres vasárnapról szólt. Ez a hely roppantul szíven ütött: az emberi brutalitás és „ostobaság” mindig elképeszt, és ilyenkor annyira rosszul érint az emberek egymáshoz való viszonya, ahogy egymással bánnak…

Ezután beiktattunk egy szokásos bevásárlást, azonban ez nem akárhogy sikerült! Dani szólt előre, hogy ahova most megyünk, ott nincs a közelben semmilyen bolt, így 2 napra kell bevásárolnunk… Khmmm… Mit is jelent magyaroknál a pánik vásárlás??? Mert hogy ez történt! MINDENT IS felvásároltunk, pánikszerűen pakoltuk a kocsikba a sok élelmiszert. Dani csak a fejét csóválta, és mondta, hogy ennyi mindent kár vennünk, mert nem fog elfogyni, de mi természetesen nem hallgattunk rá (Úgyhogy amennyiben jövőbeni túrázóként olvasod eme sorokat, kérlek hallgass majd a túravezetődre, mert nem mondanak hülyeséget!)

Szállásunkra érkezést követően megvacsoráztunk (volt mit ennünk bőven), majd közösségi csevegés, italozás, társasjáték következett, végül késő éjszaka lefeküdtünk aludni, hogy megpihentessük testünket a leghosszabb túra előtt…

Máj. 1. Giant’s Pathway:

Leghosszabb túránkat ijesztően sötét, gomolygó felhők kíséretében kezdtük meg szállásunkról elindulva… majd nem sokkal később, mikor már a parti szakaszon sétáltunk, elkezdett szemerkélni az eső, ezért esőkabátot magunkra kapva folytattuk utunkat, míg el nem értük a következő akadályt: az útvonalon a dagály miatt egy elég vizes útszakaszon kellett volna átmásznunk, melyet a boka fölé érő víz miatt inkább nem vállaltunk be.

Dani és Tamás azonban ismét megmentettek minket, mikor futólépésben visszaszaladtak a kocsikért, míg mi lassú tempóban visszamentünk a túraszakasz elejéhez, addigra ők már vártak lent a parton minket a meleg buszokkal. Így átautózva azt az 1-2 km-es szakaszt, másik kezdeti túraszakaszon ereszkedtünk le az Atlanti-óceán partjára, ahol már nem volt érzékelhető a dagály kellemetlen hatása. Utána páratlanul gyönyörű kilátás mellett másztunk fel-le-fel-le, sok közbeiktatott pihenővel, figyelembe véve a B csapat fizikai kapacitását. Szerintem egyszerűen nem lehet betelni az ír táj szépségével! Mindenki csak kapkodta a fejét hogy itt is meg ott is milyen gyönyörű a kilátás! Sokfelé voltam már túrázni, de ez mindent vitt!

Végül elértünk az óriások sziklájához, ahol ismét elég nagy embertömeg gyűlt össze a szokásos lusta módon, mindenféle mászás/túrázás nélkül csak fényképezni… Ezt követően visszatértünk szállásunkra, ahol főzőcskéztünk, iszogattunk, pókereztünk és beszélgettünk, majd pár órára lefeküdtünk aludni.

 Máj. 2. Indulás Dublinba

Elhagytuk meseszép szállásunkat, hogy nekivágjunk a dublini útnak. Közben útba ejtettünk egy tündérmesébe illő kastélyt, ami a meredek óceánparton egy sziklafal tetején állt, melynek látványával alig tudtunk betelni!  

Ezt követően újabb autózás, majd whiskey-gyár következett, ahol megismerhettük a whiskey készítés rejtelmeit, majd a végén lehetőség volt megkóstolni a legkülönlegesebb ír whiskey-ket!

Ezt követően még útba ejtettünk egy óriási parkkal rendelkező kastélyt, ami tele volt különlegesebbnél különlegesebb virággal, fákkal, lehetett tájékozódó futáson részt vennie azon elvetemülteknek, akik az elmúlt napok során még mindig rendelkeztek megfelelő mennyiségű energiával (én nem ezek közé tartoztam, így csak a kertben és üvegházi növényekben gyönyörködtem).

Kora este érkeztünk meg utolsó szállásunkra, egy dublini hostelba, amit gyorsan elfoglaltunk, majd belevetettük magunkat az embertömegbe… sokkhatásként ért a nagy tömeg, már-már pánikszerű tüneteim voltak az előző napok miatt, mikor max. birkák tömegével találkoztunk… Este megvacsoráztunk egy igazi ír étteremben, majd hajnalig a Temple Bar pubban buliztunk! Hihetetlen élmény volt! Addigra tömegundorom megszűnt (valószínűleg köszönhetően a sok Coors sörnek is), és átadtam magam az ír kocsmai hangulatnak. Akkora szerencsénk volt, hogy még ülőhelyünk is volt ebben a neves és túlzsúfolt kocsmában, amit szorgosan őrzött mindig a csapat egy része, míg a többiek a tömegen keresztül verekedve élvezhették közelről az élő ír zenét! Végül éjszakai bulinkat a „Whiskey in the Jar” című szám zárta le hajnalban, mikoris lassan hazakullogtunk szállásunkra, amit 2-3 óra alvást követően el is hagytunk…

Megjegyzés: Tényleg nagy a tömeg ebben a pub-ban. Mint egy igazi rock koncert dühöngőjében, azonban muszáj kipróbálnia azoknak akik eljutnak ide! Hozzászokást követően már nem is fog olyan vészesnek tűnni! Nagyon megéri!

Máj. 3. Utolsó nap

A reggel korán indult, hisz bőröndöket bepakolni, súlyt lemérni, fóliázni, rendezkedni volt szükség, mert utolsó napunkon késő délután indult a repülőnk. Buszba pakolást követően elmentünk a Guinness sörgyárba, amit én inkább kihagytam másnaposság miatt, de helyette egy hangulatos ír kávézóban megreggeliztünk. Ezt követően megnéztük a híres Trinity College könyvtárat, ami szebb volt, mint amit elképzeltem, a neten található képek meg se közelítik a valóságot! Hihetetlenül nagy, álomszép, és ráadásul a modern kornak megfelelően 3D vetítéssel mutatták meg a könyvtár könyveinek sorsát, illetve a híres Kells kódex történetét (ezt a sztorit 2× is megnéztem, annyira gyönyörű volt az animáció!!!).

Végül fájó szívvel buszba szálltunk, és elmentünk a reptérre, ahol poggyászfeladást követően repültünk haza. Otthon leszállást követően Dani tartott egy utolsó közgyűlést a cuccok felvételét követően, melyet követően könnyes búcsút vettünk egymástól – de remélhetőleg nem örökre!

Összességében meleg szívvel ajánlom MINDENKINEK ezt a túrát, a túravezetőink rugalmassága és kedvessége miatt még a nehéz pillanatokra is mosolyogva gondolok vissza.