Franciaországban síelni akkor is jó, ha a globális felmelegedés vészterhesen fenyegeti az összes téli sportot. Val d'Allos pályáin síeltünk egy hetet meglepően olcsón, és még a rossz körülmények ellenére sem csalódtunk.
Egy éve úgy jöttünk haza Isola 2000-ről, ahol a síelés végére már három hete nem esett egyetlen pehelynyi friss hó sem, és ahol így a pályák fele zárva volt, hogy addig kell minél többet síelni, amíg még lehet, mert mondjon bármilyen politikus bármit, a globális felmelegedés mostanra már vitathatatlan tény, és ez a síelők életét már nemcsak hosszútávon, de a lehető legkonkrétabb hétköznapiságában is befolyásolja. Svájci kutatók idén jelentették ki, hogy hamarosan egy teljes hónappal rövidülhet a síszezon, és még a 3000 méter fölötti hegyek, meg az ott síelők vakációi is veszélyben vannak.
Ráadásul a klímaváltozás nemcsak annyit jelent, hogy általában melegebb van, és kész, hanem azt is, hogy kiszámíthatatlanabb az idő. Például hiába volt Magyarországon az idei a leghidegebb tél csaknem harminc éve, hiába úsztak hetekig jégtáblák a Dunán, hogy az embernek Mátyás király járt az eszében, ha csak átvillamosozott a Margit hídon, mindebből a francia Alpokban semmi nem érződött, és január végén megint ugyanolyan volt a helyzet, mint egy évvel korábban: hetek óta nem esett hó, vagy ha szemerkélt valami, az még az autók szélvédőjén sem nagyon látszott meg, nemhogy a kilométeres sípályákon. Pedig a franc se kért ismétlést a tavalyi januárból, sem bizonyítást egy globális felmelegedésről szóló tanulmányhoz.
De Franciaországban síelni akkor is jó. Itt azért nincs szó arról, hogy ha nincs elég hó, akkor az apartmanban kéne üldögélni, aztán ha meguntuk a négy fal bámulását, hasra feküdni a folyosón, és tanulmányozni a padlószőnyeg textúráját. Ráadásul Val d’Allosszal úgy-ahogy biztosra mentünk: a síterep az olcsóbbak közé tartozik – buszos utazással, apartmanos szállással, síbérlettel, oktatással, csapatépítő forralt borozással is százezer forint alatt volt –, mégis jó esetben hatalmas, 180 kilométeres pályarendszert lehet végigsíelni. Jó esetben: mert ha nem ideálisak az időjárási viszonyok, a rendszer két oldala közti átjárót lezárják, és mindenki ott ragad, ahol a szállása van, lásd még a giliszták esetét az autópálya másik oldalával („Oda születni kell”). Hogy amíg ott voltunk, végig le volt-e zárva az átjáró? És amint eljöttünk, azonnal leesett-e annyi hó, amennyiből hat feltörekvő ország is ellenne tizennégy télen át? Nagy kérdések ezek, egyértelmű válaszokkal.
De Val d’Alloson így is három különböző „csomópontból” indultak olyan pályák, ahol vagy remekül működtek a hóágyúk – de tényleg remekül, a hóviszonyok egészen olyanok voltak ezeken a helyeken, mintha egy normális világba csöppentünk volna –, vagy megmaradt egy-két héttel korábbról az igazi hó. A legmagasabb csúcs volt a városközponthoz a legközelebb, ahol 2600 méterről lehetett lecsúszni a hegy lábáig, és ahová az ember nyilván akkor is mindennap legalább egyszer, de inkább többször fellibegett, ha ennek a pályának az alját használták messze a legtöbben.
Mert akárhogy is, azért a síelésben mégiscsak az a legjobb, ha kilométereken keresztül lehet megszakítás nélkül csúszni. És még két másik csúcsról indultak remek pályák, kicsit távolabb a központtól, kicsit üresebb pályákkal és hüttékkel, gyönyörű környezetben, a kezdőknek talán nem, de a többieknek épp ideális kék-piros-fekete pályaelosztással, az igazán kényelmesnél talán kicsit több és feltétlenül kicsit gyakrabban megálló tárcsás felvonóval.
Mindezek körül meg, mint Franciaországban olyan sokszor, ezernyi pályaszállás, maximum egy-kétszáz méternyi gyaloglással az első lifttől, a legalsó árkategóriában is teljesen vállalható, alapszintű apartmanokkal, némelyikben megmagyarázhatatlan módon szinte mindig üres, a nap végén hihetetlenül kellemes szaunával. És boltokkal, kocsmákkal, hentessel, sajtárussal, hétvégi piaccal, díszkivilágítással, épp bezárt korcsolyapályával: olyan az egész Foux d’Allos (ez a síterep középső részének neve), mint egy jól berendezett, de azért kicsi lakás, ahol minden megvan, amire szükség van, összezsúfolva pont akkora helyre, amennyi a rendelkezésünkre áll.
Viszont a Pra Loup-i átjáró nélkül Val d’Allos pályái azért három-négy nap után, ha nem is unalmassá, de kiszámíthatóvá válnak. A legjobb pályák – kellően meredekek és hozzá kényelmesen szélesek – pont a rövidebbek közül valók, a felvonók meg lassúnak tűnnek a lesiklás idejéhez képest; csak vágyakozva nézzük a térképen Pra Loup hosszú-hosszú piros pályáinak hiába hívogató vonalait. Hiába, a hatvanháromból jó harmincöt akkor még zárva volt – február eleje óta viszont jórészt nyitva vannak, de ezt most már csak nagyon sok sóhajnyi távolságból, 1300 kilométerről látjuk.
A harmadik hegy, a seignusi pályarendszer viszont szintén nyitva van, és naponta négyszer ingyenes buszjárat visz oda a központból, mindössze húsz perces úton. És akármilyen kicsinek is tűnik – szigorúan nézve tulajdonképpen csak egy, bár nagyon kiterjedt hegyoldal az egész, pláne ha a rossz időjárás miatt a leghosszabb pályák nincsenek nyitva –, olyan élvezetes. Mert teljesen ideálisak a hegyoldal terepviszonyai: ugyanabban az irányban több pálya is elfér, egy meredek és egy még meredekebb piros, egy fekete és egy laza kék indul a csúcsról, aztán középen is újra elválnak az utak, és így tovább megállás nélkül a legaljáig – egy egész napot el lehet úgy csúszni itt, hogy az ember másnap is vissza akarna jönni, ha nem hívogatná az azért mégiscsak sokkal terebélyesebb központi pálya.
Szóval a Val d’Allos-i pályarendszer nem okoz csalódást, bár tavaszias időben elég erős vágyat ébreszt arra, hogy megnézzük, milyen is lehetne Pra Louppal együtt. Anélkül azért nem tűnik Franciaország legjobb pályájának – de ilyen hendikeppel nem is tisztességes az összehasonlítás, mert hát kis hó, kis foci, vagy hogy szokták mondani. És különben is: ahhoz képest egy szavunk sem lehet – kapásból tudnám sorolni azokat a pályákat, amelyek miatt, ha lehetne, azonnal újra csatolnám is fel a lécet. És amelyek miatt bánom, hogy már nem lehet, hiába esett már le a hó is. Csak nem nekünk.
