Gondoltátok volna, hogy a félpályás útlezárás egy nagyszerű találmány? Fogadjunk, hogy soha eszetekbe nem jutna ezen gondolkodni. Pedig van olyan tája a Földnek, ahol nem triviális, hogy egyszerre az útnak csak az egyik felét újítjuk fel, hogy a másikon addig legalább valahogyan lehessen közlekedni.

Grúziában például egészen normálisnak számít az, hogy szépen halad az ember a főúton, és a relatíve jó minőségű aszfalt egyik pillanatról a másikra eltűnik. Volt, nincs. Merthogy jobbat építenek a helyére és ezért felmarták. Derék dolog, hogy folyamatosan fejlesztik az útjaikat, a gond csak abból adódik, hogy mindezt úgy teszik, hogy néhol kilométereken keresztül sáron, kátyúkon, pocsolyákon keresztül vezet az út. Például ilyen az egyetlen út, ami Grúziát Oroszországgal köti össze, így az ország legfontosabb kereskedelmi útvonala.

Ha Mestia felé megyünk, egészen jó utat találunk. Már ahhoz képest, hogy először 1930-ban az oroszok építettek itt utat. Előtte csak ösvény volt. Aztán 2010-ben az akkori grúz kormány úgy ítélte meg, hogy kiemelt turisztikai régiót farag Felső-Szvanéciából, így rengeteg pénzt tettek a Zugdidi és Mestia közti 120 km fejlesztésébe. Ez idáig príma, de valószínűleg a világon sehol nem lennének képesek 120 km utat 3(!) hónap alatt tisztességesen megépíteni. Mondanom sem kell, hogy ez még a grúzoknak sem sikerült.

A néhány éves út így telis-tele van kátyúkkal, a folyamatosan erodálódó hegyoldalról száraz időben kövek gurulnak, esős időben sár ömlik az útra. Szerencsére a grúzok figyelmes emberek, így módszeresen felhívják a figyelmet egy-egy kátyúra. Fogadjunk, hogy sosem találnátok ki, hogyan jelölik a kátyúkat!

Van rá egy egyszerű, és olcsó megoldás. A kátyú elé tolsz egy méretes követ, hogy jó messziről észre lehessen venni. Általában észre is lehet, ilyenkor a figyelmes autós nagy ívben el tudja kerülni a jelzett útburkolati hibát. Ha mégsem sikerül, akkor bumm, szívtál! A grúz autósoknak viszont az ilyen kellemetlen helyzetek megelőzésére is van egy kétes eredményű megoldása: gyakorlatilag minden autó visszapillantó tükréről lóg két-három kereszt. Ráadásul a sofőrök keresztet is vetnek minden alkalommal, amikor egy-egy templom mellett elhaladnak. Kétségtelenül több, mint a semmi.

Az egy kilométerre jutó marhák száma

Mindenkinek a kedvencei az úton, útfélen (szó szerint) előforduló szarvasmarhák. Pontosan nem tudjuk, miért, de az biztos, hogy ezek a jószágok imádnak az aszfalt közepén álldogálni, heverészni. Eleinte még nagy tisztelettel, később már nagyobb bátorsággal kerülgetjük őket, ahogy kezdjük kiismerni a habitusukat. Ezek a marhák nemhogy hirtelen mozdulatot nem tesznek, de úgy egyáltalán mozdulatot sem nagyon tesznek.

Egyáltalán nem zavarja őket, hogy jön az autó, vagy dudál, vagy mit csinál. Ők elvannak. Ha nincs szerencsénk, akkor épp olyan alakzatban helyezkednek el az úton, hogy nem lehet köztük szlalomozni. Ilyenkor aztán az összes grúz vezetési szaktudásra szükség van. Tényleg, egyszerűen addig kell ügyeskedni, amíg át nem jut az ember. Szerintem ez akár egy külön sportként is elmenne. Imádok Grúziában vezetni :)

Nagyjából 1200 km-t teszünk meg 10 nap alatt, ez alatt látunk az utakon körülbelül ugyanennyi (1200) tehenet. Valamint három helyen látunk kresz táblát, tudjátok azt a háromszög alakút, ami a szarvasmarhák jelenlétére hívja el az autósok figyelmét. A három tábla egyébként nem is lenne annyira kevés, ha nem véletlenszerűen elszórva az országban, hanem a határátkelőknél lennének kihelyezve. Bár valószínűleg a szomszédos országokból jövőket sem lepi meg a dolog, szóval tulajdonképpen elég lenne a repülőterek kijáratához elhelyezni a szóban forgó táblákat.

Ha van autópálya, felhajtónak is lennie kell!

Túránk utolsó napján Sztálin szülővárosából, Goriból Kutaisi felé tartunk. Ebből az irányból korábban még nem hajtottunk fel az autópályára, de gondoljuk, hogy innen is csak úgy kell, mint máshonnan. Hát ez később tévedésnek bizonyult. No nem mintha nem lenne szépen kitáblázva, hogy merre kell menni. Az útjelzésekkel hiba nincs, az irány egyértelmű. Csupán akkor kezdenek ráncok gyülekezni a homlokunkon, amikor a hivatalosan jelzett autópályára vezető bekötő út burkolata aszfaltról murvára vált. Nem, ezúttal nem arról van szó, hogy Grúzia megállíthatatlan fejlődése épp egy újabb útfelújításban ölt testet. Ezen a szakaszon láthatóan még sohasem volt aszfalt út. Sebaj gondoljuk, majd biztosan lesz máskor, nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább. Mindenki látta a táblát, hogy Kutaisi erre, aggodalomnak helye nincs.

A bekötő út néhány kilométerrel később, annak rendje, módja szerint valóban el is éri az autópályát. Igaz, egy igen éles kanyarral lehet csak ráfordulni, és felhajtó sávot persze a környéken sem látni. Ezen a ponton azért egy pillanatra újra elbizonytalanodunk, de aztán látjuk, hogy a helyiek rutinosan mégiscsak felhajtanak, így hát mi sem várhatunk ott az idők végezetéig.

Az utolsó kicsi problémát, miszerint az autópálya nyilvánvalóan az ellenkező irányba vezet, mint amerre nekünk dolgunk lenne már rezzenéstelen arccal oldjuk meg. A „felhajtó” után 500 méterrel megszűnik az autópálya két oldala közti elválasztó sövény. Ez az a hely, amit egy ügyes kézifékes fordulóval irányváltásra lehet használni. Szerencsére nincs nagy forgalom, az út elég széles, így minden nehézség ellenére is az irány: Kutaisi!