Tudod, az őszi szélben szárnyra kapó pókfonalak, melyek október beköszöntével emelkednek a levegőbe, úsznak, át a kerten, a mezőn, ezüstös fátylat vonnak az erdei tisztások szálfüveire, a kökénybokrokra, a napfelkeltében csillogó fénysugarakat hintenek maguk körül a rájuk települt harmatcseppek, és a természet parányi stílusgyakorlataival hajlítja át őket a télbe, amikor zúzmarakristályokat aggat a helyükre. Node…ne szaladjunk ennyire előre, hiszen hol van még a tél. Persze, suta kérdés, nyilván jól ismered, hisz annyira természetes, az ember szinte észre sem veszi. Pedig… pedig szép, és nem csak a zúzmara miatt… 

…sőt, nem csupán szép, de mulatságos, leleményes, megkapó, majdhogynem zseniális és kicsit mindenképp romantikusba hajlik, a szónak természetesen nem a dél-amerikai mozgóképipar által elcsépelt, sokkal inkább a Byron-i értelmében. Persze… ez a természetre általánosságban elmondható. 

Gondolj csak bele, egy parányi pókocska a kitárulkozni vágyó világ hívó szavának engedelmeskedve felmászik a legmagasabb fűszálra amit csekélyke élete során nemhogy látott, de akár csak el tudott képzelni. A szél megérkeztével vitorlaként kezdi fonni fonalát mindaddig, amíg a fuvallat azzal együtt őt is magával nem ragadja. Miként a letűnt korok vitorlásai nekivágtak a végtelen tengernek, ő is könnyű szívvel kapaszkodik fonalán, ami az ismeretlenbe repül vele. Szerintem izgatott és boldog. 

Nehéz elképzelni, milyen póknak lenni, az iménti utazás érzése azonban korántsem tűnik megfoghatatlannak, amikor… 

…egy távoli város macskaköveit koptatod. Kicsit bosszankodsz a kőkockák közül kikopott homok, de sokkal inkább az eképp visszamaradó hézagok miatt, de csak, hogy elhidd, mindez  igaz, a természetéből adódóan múló pillanat ugyanis – megfoghatatlan módon – szappanbuborékként vesz körül, s követ mindenhová. Távol vagy mindentől, ami kötelezettséget jelent. Dolgod nincs itt, vagy ha volt is, már rég elfeledted, s az emlékezet megsárgult lapjai rég elhomályosították a hozzájuk kötődő, tolakodó érzéseket, a történteket mindössze tényszerűségükben őrzik, helyenként így is hiányosan. Szabad vagy, és könnyű, szinte a szél visz előre. Kíváncsian, izgatott várakozással suhansz… valami felé. Érezni véled, hogy a közeg nyomáskülönbsége hajt, nem sétálsz, vagy futsz, nem közlekedsz, része vagy csak az utcának, s figyelmed áramlik benne előre. A szűkebb sikátorokon szaporán surransz keresztül, mint a hegyi patakok sziklavölgyek szorosaiban felgyorsulva, s érzékeid a körülvevő tér minden irányába oszlanak, terülnek egyenletesen, amikor azok végén a hirtelen kiszélesedő panoráma kifeszíti eléd a városrész diafilmszalagját. 

Rutinos utazó vagy. Eleget voltál távol ahhoz, hogy megtaláld amit keresel. Útikönyveket rég nem nyitsz ki. Legfeljebb a Lonely Planet-et, ha felütöd, mert az általában a legjobb kocsmákat és a leghangulatosabb kávézókat is tálcán kínálja, ezzel persze keresztülhasítja a felfedezés élményét, úgyhogy mostanában inkább már azt sem. Nem szobrok, domborművek, templomok vagy épületek érdekelnek. Általában nem. Van persze, ami megkerülhetetlen, ami esetenként súlyos koronaként nehezedik a város képzeletbeli fejére, vagy máskor vidám, színes sapkabojtként röpköd a ritkuló hajszálakat takaró fejfedőn, ezek azonban magától értetődőek, s inkább kiegészítik, mintsem meghatározzák a hely auráját. Ennek lényege ugyanis kávéházak teraszán, hajókikötőkben, taxiállomásokon, egyetemistákkal zsúfolásig telt sörözőkben, utcazenészek kalapjaiban, pantominművészek arcának rezdületlen ráncaiban, vagy épp a pörkölt mogyoró illatában húzódik meg. 

Új vagy itt, de nem idegen. Minden lépéssel szívod magadba a hely valódi, avatatlan számára befogadhatatlan lényegét, ezt az emberi lelket lassan, de biztosan színező festéket. Hazaviszel valamit, egy apró darabot, egy parányi morzsát az egészből, se egyre inkább itthon vagy itt is, Otthon is… egészét tekintve a Világban.