Kilenc nap a sátorban, a hegyek között, a tóparton, az autópályán, a szerpentinen, a vízen, folyamatos mozgásban – kempingtől kempingig tart az élet. Ez volt a Békatutaj A Dolomitoktól Provence-ig nevű túrája.

Amikor egy hét után úgy érzed, már biztosan te nyernéd a sátor-összeállítási gyorsasági versenyt, és magadban minden este azon gondolkodsz, vajon hány percet verhettél rá a tegnapi önmagadra.

Amikor rájössz, hogy a hajszárítóval nem a hajadat érdemes szárítani, inkább a túra közben elázott ruháidat.

Amikor a gázfőző lángját megtanulod többre értékelni, mint a gyertyafényt a romantikus vacsorán.

Amikor rájössz, hogy nem is tudod elképzelni, vajon hogy nézhetnek ki az útitársaid alkalmi ruhában, sminkben, frissen mosott hajjal és akkora borosta nélkül, ami már az űrből is látszik.

Amikor nyolcan próbáljátok egyre kétségbeesettebben összecsomagolni a reklámszöveg szerint a világ legegyszerűbben kezelhető sátrát.

Amikor egy szabad konnektor megtalálása nagyobb szerencsének tűnik, mint nyerni a lottón.

Amikor úgy érzed magad, mint aki végre hazatért és megpihenhet, amikor megtudod, hogy ezúttal nem egy, hanem két éjszakát töltesz ugyanabban a kempingben.

Amikor, legyél bár akármilyen álmos, igazából örülsz a szigorú hajnali felszedelőzködésnek, mert így a sátorból végignézheted a napfelkeltét a tenger kék derengése felett.

Amikor egy tucat másik emberrel együtt hosszú percekig vagy képes megbabonázottan nézni a bográcsban a pörkölt rotyogását, és nem is tudsz ennél jobb elfoglaltságot kitalálni.

Amikor az utolsó sátorcölöp leverése után valahogy mindig előkerül legalább egy, de inkább több üveg bor vagy pálinka.

Amikor a kempingbe beköszönő reggelen az első dolgod nem kávét szerezni, hanem lőni néhány fotót a sátrakat körbeölelő hegyekről vagy a hegyekről a földig gurult felhőkről.

Amikor rájössz, hogy Olaszországban a „korán reggel” és a „nyitott kávézó” sosem szerepelhet egy mondatban.

Amikor olyan messze marad a hátad mögött az autópálya, hogy már nem is tudod, hány egyre kisebb és kisebb útra kanyarodtál rá azóta.

Amikor a valószínűtlenül keskeny hegyi utakon fél szemmel mindig azt nézed, hová lehetne félreállni, meddig lehetne visszatolatni, ha véletlenül még egy autó felbukkanna.

Amikor a végeláthatatlan szerpentineken minden kanyar után abban reménykedsz, hátha megláthatod végre a hegyet, amit majd megmászol.

Amikor azt számolgatod, hogy hány nap alatt hány különböző tengerben fürödtél meg, és gondolkoznod kell, hogy mindet számba vedd.

–

Akkor tudod, hogy jó helyen vagy.

És aztán, akármilyen kényelmes is, furcsa érzés újra ágyban, párnával a fejed alatt aludni vagy kedved szerint állítani be a hőfokot a zuhanyzóban, és furcsa érzés a sík terep a talpad alatt, nem tudod hová tenni a tágas teret körülötted, ha éjjel felriadsz, és pár napig még képtelen vagy értelmes tevékenységet végezni, mert valójában még nem vagy itt, még nem az íróasztalt látod magad előtt, mert ha a tested nem is, te még ott maradtál.

Pedig csak kilenc nap volt az egész.

Élmények a túra első olaszországi feléről, és a második francia részről.