A Békatutaj 2025. májusi párkereső túráját követően kaptuk az alábbi verset Darányi Andristól, a túra egyik résztvevőjétől.
Millió csillag világít, ahogy felnézel az égre
Égő gázgömbök a légüres térbe'
Fényt hoznak az ürességbe
Mindegyiket elválasztja a végtelen
Fényük évekig utazik az éteren
A magányos sorsukat látod az éjjelen
Az alábbiakban változtatás nékül tesszük közzé Viki írását, aki a Békatutaj 2025 tavaszi Írország túráján vett részt:
Írország, a birkák földje!
Előszó – avagy amit a birkákról tudni érdemes
Mindenekelőtt: sose becsüld alá a birkákat. Olyan kis jószágok ezek, amelyek látszólag naphosszat csak bóklásznak a réten, mint akik elvesztették a kollektív GPS-üket. De ne tévesszen meg a látszat. Ha az ember elég ideig nézi őket – márpedig Írországban ez elkerülhetetlen –, rádöbben, hogy valójában ők a sziget igazi urai. Birkák a dombokon, birkák az utakon, birkák a kocsmák környékén (jó, utóbbi csak képletesen). Szóval ha azt hiszed, Írországban az embereké a főszerep, gondold újra.
Nyár derekán jártunk már, így nem lepődtünk meg azon, hogy szikrázó napsütéssel és mozdulatlan levegővel várt ránk kedvenc tavunk. Ilyenkor rendszerint nem sokat vacakolunk a vízre szállással, mindenki gyorsan elfoglalja a hajóját és irány a víz.
A stéget elhagyva egy párszáz méteres sulyomszőnyegen kell átverekednünk magunkat ahhoz, hogy előbb hajónk, később az idejekorán felhevült testünk is a nyílt vízbe érhessen. Itt egy kis pancsolás közben már nyugodtan be lehet várni a csapat hátramaradó részét.
A Tisza-tó vízfelületét milliónyi nádas, gyékényes terület és színes virágú mocsári növénytársulások tarkítják. A folyószabályozások előtti időket megidéző mozaikos felépítésű tavat számtalan sziget szabdalja, így teremetve kedvező életfeltételeket a kétszáznál is több, itt élő madárfajnak. A vízinövények területfoglalása miatt nemcsak hónapról-hónapra, de évről évre is más képét mutatja a Tisza-tó.
Mikor még gyermekként nézegettem az atlaszt a suliban és otthon is - mert ez egy nagyon kedvemre való elfoglaltság volt - úgy képzeltem el az egyenlítő piros vonalát, hogy az a valóságban is ott van a földre festve és jól át lehet lépni rajta. Persze az óceánokon csakis egy kifeszített szalagról lehet szó. A hajósoknak nem lehet egyszerű a dolga, de nem is arról híresek, hogy könnyű lenne nekik az élet. Biztosan van valami ügyes kis szalagemelő kampójuk, amivel átemelik az egyenlítőt a hajó fölött.
Sosem hittem volna, hogy egyszer egy sokkal kevésbé körülhatárolható dolognak, egy fogalomnak láthatom majd a konkrét határát. Olyannyira konkrétat, hogy 1 cm-re meg tudtam mondani a helyszínen, hogy igen ez a lépésem még a határon innen van, a következő pedig már túl rajta. Ez ráadásul egy olyan huncut határ, ami egyik nap itt van, aztán hopp egy másik napon valahol egészen máshol üti fel a fejét. A csapatom aznap mégis volt olyan szerencsés (és szemfüles), hogy elkaptuk a grabancát. Még le is sikerült fotózni a kis gézengúzt. 
A nagy GDPR pánik közepén úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk mi is. Tanácsadók és milliók nélkül, az adatvédelmi irányelvek szellemében, és nem a több száz oldalnyi jogszabály betűjét akkurátusan betartva.
A visszajelzések szerint az utasaink elolvassák, sőt mi több olykor még élvezik is a szabályzatot. Ezt vajon hányan mondhatják el azok közül, akik a jogszabályok utolsó betűinek is igyekeznek megfelelni? Valahogy így néz ki, amikor az ember nem azért generál halandó emberek számára érthetetlen és olvashatatlan szabályzatot, hogy magát védje, hanem azért, hogy tájékoztassa ügyfeleit:
Ha egy lakatlan szigeten laksz, akkor az akkor már nem is lakatlan? Ezen gondolkodtam a repülőn Indonézia felé, mert ez az ország több mint 18000 szigetből áll, de csak 6000-en élnek emberek. Tehát a lehetőség előttünk állt és éltünk is vele! De ne szaladjunk előre ennyire! Kis csapatunknak ennél komolyabb tervei is voltak a 76 működő vulkánnal, a komodói sárkánygyíkokkal, az őserdei vadvizekkel kapcsolatban.
Indonézia az egyetlen ázsiai ország, mely átnyúlik a déli féltekére, ezért végig izgatottan kukucskáltam a repülőből, de ne higgyetek a térképeknek, az egyenlítő vonala nincs kihúzva pirossal!
Az elmúlt 12 évben 23 alkalommal tettem meg nagy busszal a Budapestet egy francia sítereppel összekötő 16-22 órás útvonalat, és ez alatt az idő alatt kitanultam néhány olyan praktikát, amik nem csak elviselhetővé teszik a hosszú utat, de hiszitek vagy nem, évről évre rendesen várom azt. És nem csak a rám váró síélmény miatt, hanem mert valahogy ez is hozzá tartozik.
Tudjátok hogy van ez:
Jelen kalandtúránk négy naposra volt meghirdetve, túl vagyunk már egy kezdőknek kitalált via ferratázáson, a Wasserloch vízeséses szurdokvölgy bejárásán és a Salzán tett raftingon is. A csapat már egészen jól egyben van az elmúlt napok élményei a szokásos módon összekovácsolta a társaságot.
Szóval augusztus első felében járunk, és a mai nap célja, az 1200 méteren fekvő szállásunkról gyalogszerrel megközelíthető 2165 méter magas Reichenstein csúcs meghódítása. A túra nagyjából egész napos, a távolság nem sok, de a szint azért nem kevés. Nem vészes, de azért kell fölfele menni.
Donegal megyében kell keresni, a nyugati parton. A dombvidéken mindenfelé rózsaszín és kék színűre festett birkák legelésznek. Jó, nincsenek teljesen befestve, de azért látványosan meg vannak jelölve. Egyes elképzelések szerint a kékek a fiú birkák, a rózsaszínűek a lányok, de ettől a szexista elmélettől egyel valószínűbbnek tűnik, hogy a jelek a gazdáik kilétére utalnak.
A vidéken emberekkel, és lakott településekkel ritkán találkozni, inkább egy-egy kisebb tanya áll magában. Térerő nincs, a birkák nem telefonálnak. Vannak viszont a domboldalakon széles árkok, melyek nem a krumplitermeléshez szükségesek. Az árkok végén műanyag zsákok jelölik, hogy itt bizony a tőzeget bányásszák a helyiek. Ezt úgy kell érteni, hogy a talaj legfelső méterét szépen zsákokba pakolják.
Gondoltátok volna, hogy a félpályás útlezárás egy nagyszerű találmány? Fogadjunk, hogy soha eszetekbe nem jutna ezen gondolkodni. Pedig van olyan tája a Földnek, ahol nem triviális, hogy egyszerre az útnak csak az egyik felét újítjuk fel, hogy a másikon addig legalább valahogyan lehessen közlekedni.
Grúziában például egészen normálisnak számít az, hogy szépen halad az ember a főúton, és a relatíve jó minőségű aszfalt egyik pillanatról a másikra eltűnik. Volt, nincs. Merthogy jobbat építenek a helyére és ezért felmarták. Derék dolog, hogy folyamatosan fejlesztik az útjaikat, a gond csak abból adódik, hogy mindezt úgy teszik, hogy néhol kilométereken keresztül sáron, kátyúkon, pocsolyákon keresztül vezet az út. Például ilyen az egyetlen út, ami Grúziát Oroszországgal köti össze, így az ország legfontosabb kereskedelmi útvonala.
Franciaországban síelni akkor is jó, ha a globális felmelegedés vészterhesen fenyegeti az összes téli sportot. Val d'Allos pályáin síeltünk egy hetet meglepően olcsón, és még a rossz körülmények ellenére sem csalódtunk.
Ott hagytuk abba blogunkat, hogy megérkeztünk a Szahara peremére Dél-Marokkóban.
Midelt nem sok látnivalót tartogat, viszont a város peremén hatalmas ásvány és fosszília-gyűjtemények vannak kipakolva, amiket nem hagyhattunk ki. A puccosabb boltok mellett beszabadultunk egy szakadtabb épületbe, ahol órákat el tudtunk bogarászni a sivatag kincseiben: a kaotikus boltocskában volt minden: hatalmas gipszrózsák, fosszíliák tömkelege, mindenféle ásványritkaságok, és sok-sok pattintott kőpenge, nyílhegyek, kőbalták a neolitikumból.
Mert jobb, mint a többi lehetőség, akárhányan is állítják az ellenkezőjét. Van rá ezer meg egy érvünk. Na jó, majdnem annyi.
Val Cenis
Ha tényleg létezik a Mennyország, hiteles másolata biztosan megtalálható a shkodrai piac valamelyik sarkában.... A Balkán blogunk folytatódik, melyben ezúttal az Albán Alpokba invitálunk Titeket.
Nem véletlenül megyünk vissza évről évre a kontinens eme már-már misztikusan ismeretlen, agyonsztereotipizált sarkába…’mer’ ugye a bosnyákok lopnak, az albánok lőnek, a macedónok… olyanok nincsenek is…’
Tarts velünk idén júniusban, ha a dezinformáció téged is idegesít, és szeretnéd megérteni, két szemeddel látni a Balkán kincseit.. Csatlakozz túránkhoz, még vannak szabad helyek!
A kisbusz hajnalok hajnalán az a kialvatlanságtól kóválygó, a közelgő élmények előszelétől mégis izgatott, elegyes mámorba burkolózott utasokkal gördül ki hajnalban a fővárosból. A reggeli kávét már a horvát határ egy ráhangolóan elhagyatott benzinkútján isszuk meg. A délszláv válságból talán legfejlődőképesebben kikevergett országon gyorsan átrobogunk.
Az első nehézségek a bosnyák határon adódhatnak, ahol 2,5 perc és 2,5 óra is volt már az átjutás. Majd minden évben megtesszük ezt az utat, s nem ritka, hogy fel-alá sétáltunk a több száz várakozó autó közt, persze minden évben reméljük, az idén ez olajozottabban megy majd.
Marokkói blogunk folytatódik. Marrakesh elvarázsolt világa után az Atlasz hegység felé vettük az irányt. Ha nemcsak olvasnál a kalandokról, hanem erős késztetést érzel, hogy megismerd Marokkó természeti szépségeit, nem késő csatlakozni márciusi túránkhoz!
Marokkó kapcsán sokakban az izzadságban úszó 50 fok él. Valóban, ez így is van nyáron, még a helyiek sem mozdulnak ki délidőben – ami 9 órától este 7-ig tart. De még mielőtt valaki lustának minősítené a helyieket, próbáljon meg 45 fok fölött tartósan mozogni: még a belélegzett levegő is perzsel.
Az Atlasz északkeleti, cédruserdők ölelte völgyében bújik meg Ifran, Afrika hidegpontja: ugyanis 1935-ben itt -23,9 C°-ot mértek!
Na jó, mondjuk ez nem jellemző, de a hegyek közt megbújó völgy derült téli éjszakákon jó kis fagyzug. És télen jellemzően – itt a hegyek között – hó is esik gyakran, így itt alakult ki Marokkó legnagyobb téli sportközpontja, sífelvonókkal, sípályákkal, szállodákkal. Nyáron meg az eső esik gyakran. Igen, eső, ugyanis ez a település itt, az Atlasz északkeleti nyúlványán speciális fekvéssel bír, megakadnak az Atlanti-óceán felől jövő párás légtömegek, így a zöld parkokkal tarkított települést hatalmas cédruserdők övezik.
Az USA 1776-ban nyilvánította ki a Nagy Britanniától való függetlenségét, amit érhető okokból a Brit Korona nem sietett elismerni. Viszont volt egy ország, ki kissé távolabb esett a brit gazdasági érdekszférától, és nem is késlekedett az elismeréssel. Ez a barátsági szerződés – mely a legrégibb ilyen dokumentum az USA történelmében – még a mai napig is érvényben van. Ezt az országot ne a britek tradicionális ellenlábasai közt keressük. Véletlenül se gondoljunk a hollandokra, vagy a spanyolokra... Ezt az országot a Fekete-kontinens észak-nyugati csücskében találjuk.... Much Mór...
Hála a fapados repülős-világnak - na meg a Wizzair debreceni alkalmazottjainak, akik késésünk ellenére az indulás pillanatában még feltoltak minket a gépre - 17 000 Ft-ból oda-vissza megrepültük a Debrecen-Milánó-Marrakesh útvonalat.
Egyik este sétálunk hazafelé, és a sötét utcában arra leszünk figyelmesek, hogy valami pötty néhány méter távolságra, szemmagasságban narancssárgán villan. Először azt hisszük, hogy káprázik a szemünk, később ufóra gyanakodtunk. Van ott egy villanyoszlop is, amin látunk valami dobozt ledekkel, de az csak világít, és nem villog.
Sőt már nem is csak egy helyen látunk villogást, hanem egyre több helyen, már nem csak az utcán, hanem a környező kertekben is. A villogó fények változtatják a helyüket fel és alá, előre-hátra sőt még jobbra balra is.
Rövidesen rájövünk, hogy valószínűleg nem természetfeletti jelenséggel van dolgunk, hanem a Magyarországon is ismert (de mostanában sajnos egyre kevesebbszer látott) szentjánosbogár kaukázusi változatához van szerencsénk. Az otthoni bogár ugyebár zölden világít, és konstans fénye van. Ez a grúz rovar furfangosabb a mienknél. Ez narancssárgán villog, és legalább olyan gyönyörű látványt nyújt.
Nem, nem … nem az, amire gondolsz! Nem Mount Everest, nem K2, Nepál. Nem meredek, jeges sziklák. Nem jégcsákány, sem alaptábor, sem tömeg, sem divat. De 5247 méter…, valahol a tengerszint felett.
A téli hegyek érintetlen csendjébe hótalpakon vezet az út. A mély hó ellen nincs más alternatíva, erre már őseink is rájöttek: valahogy mesterségesen meg kell növelnünk talpunk felületét, ha nem leküzdeni, hanem élvezni akarjuk a téli világot...
Cirka 15 éve, a januári vizsgaidőszak végén, szokás szerint leléptünk a hegyek közé egy kis téli túrára. Akkor éppen a Radnai-havasokba. Egy jó kis egyhetes téli gerinctúrát tervezetünk, a Radnai főgerincének keleti felére. Sátor, pehelyhálózsák, jégcsákány-hágóvas és öt napi kaja a zsákban, merész tekintet szemünkben, és egész úton kifelé ménkű hideg Karesz kombi-zsigulijában (csak odaérkezéskor vettük észre, hogy a csomagtartó végig nyitva volt, annál az oknál fogva, hogy nem lehetett bezárni a drága jó zsigulit).
Csodák csodája, találtam néhány diáról beszkennelt archív képet erről a túráról (No Photoshop, csak Kodak Gold)
Ott tartottunk az előző részben, hogy van az a 4 óra zötykölődés, ami megéri. Például Grúzia (és a grúzok szerint egyúttal Európa) legmagasabban fekvő állandóan lakott települése Ushguli ilyen.
Utunk hosszan vezet egy folyó szűk völgyében. A terepjárók ügyesen lavíroznak át kisebb-nagyobb patakokon, kerülgetve kisebb gödröket és nagyobb szakadékokat. A megérkezés előtt kiszélesedik a völgy. De nem nagyon, csak épp annyira, hogy egy 120 lelkes falu kényelmesen elférjen benne. A falu körül mindenfelé pompásan zöldellő rétek, a réteken lovak és marhák legelésznek. A hátteret Grúzia legmagasabb pontja a fenséges, hófödte Shakhra szolgáltatja a maga 5201 méteres magasságával.
Egyik kedves szállásadónktól hallottuk az alábbi ősi grúz legendát. A grúz emberek úgy tartják, hogy amikor Isten kiosztotta az országokat a világ népei között, hibázott egyet, és a grúzoknak elfelejtett országot adni. Kellemetlen szituáció, Isten sokat törte a fejét, hogy mi legyen a megoldás. Másoktól mégsem vehet el területet, abból csak konfliktus lenne. Az meg kinek kell. Veszekednek azok a népek így is eleget.
A legenda szerint Isten végül úgy tudott kijönni ebből a kínos helyzetből, hogy szíve csücskét, a saját maga számára félretett kis gyöngyszemet, a mai Grúziát adta az eredetileg ország nélkül maradt népnek. A grúzok némi szerencsével így juthattak hozzá ehhez a gyönyörű országhoz.
2014-ben még hosszas utazás után, 2015-ben és idén az új, közvetlen Kutaisibe érkező repülőjáratnak köszönhetően még az első nap délelőttjén eljutottunk a Hegyek közé. Nem véletlenül írom nagy betűvel. Ezek itt már nem kispályáznak. Látszólag egy ugrás, a valóságban néhány napos expedíciók választanak el a látóteret folyamatosan uraló, az ember tekintetét állandóan vonzó 4-5 ezer méter magas, mindig havas csúcsoktól.
Én kérem, nem akartam Írországba menni. Részt vettem a túra kiírásban, az előkészítésben, de egyszerűen nem fogott meg ez az út. Szemerkélő esőt láttam magam előtt, meg végtelen zöld legelőket, mit keresnék én ebben az unalmas országban?
Be kell vallanom: jó nagyot tévedtem!
Kilenc nap a sátorban, a hegyek között, a tóparton, az autópályán, a szerpentinen, a vízen, folyamatos mozgásban – kempingtől kempingig tart az élet. Ez volt a Békatutaj A Dolomitoktól Provence-ig nevű túrája.
Ha a 'A Dolomitoktól Provence-ig' nevű túra olasz szakasza (amiről itt írtunk bővebben) hullámvasút volt a hegycsúcsok és a tengerszint között, akkor a francia szakasz a legnépszerűbb látnivalók színét és visszáját mutatta meg, a felső tízezer ebédlőasztalán terítőt vasalgató pincértől és a luxusautó-találkozótól a kihaltan kongó úti célig meg a kirakatváros koszosabb oldaláig.
Mi az élet értelme?
Végre eső! Már azt hittük, hogy Finnországban állandóan süt a nap, de a vízitúránk első napjának reggelén úgy tűnt, nem ússzuk meg szárazon az élményt.
Azt hiszem, nem hitték el teljesen a válaszomat, de mit volt mit tenni, a következő szállásunk a szárazföldtől egy kb 15 km-re fekvő szigeten várt minket.
Finnoszági kalandtúránk második napi programjának célja a múltba révedés volt. Eleinte kicsit, aztán nagyon. Mindjárt elmagyarázom.
Mielőtt útnak indultunk volna túravezetői kötelességemnek eleget téve kedvesen ébresztgettem a társaságot. Ennek hamar kifejlesztettem a leghatékonyabb módját: a mikrobusz cd lejátszóját 30-as volume fokozatra tekerve van az a finn népzene, ami kitűnő ébresztőként szolgál. Eleinte persze néhányan meg akartak verni, de a túra második felében már kifejezetten könyörögtek érte. Na jó, nem könyörögtek, de én végig éreztem, hogy szükségük van rá. Erre:
Részlet Heléna naplójából, aki folyamatosan vezette a történéseket egy kis táblagépen:
„Túl korán keltünk, legálabbis Livike és szerintem mindenképp.” Itt még nem értették ami történik velük és miért. A következő mondatban ezt olvashatjuk:
„Ez az érzet egészen gyorsan elmúlt meglátva a tavacskànkat”. Itt már értették.
„Reggeli, kávé, fogmosás, kinek-kinek egy kis úszás, és indulunk sziklarajz nézőbe.”
Szószátyár barátunk (ahogy az előző részben már bemutattam), a finnországi szállásadónk fia egy ponton megállt az erdei ösvényen, és felemelt egy deszkatetőt. A fedél alatt egy gödörben kristálytiszta forrásvíz csordogált. Innen merítettünk vizet az erre rendszeresített műanyag eszközökkel, majd vidáman sétáltunk vissza a többiekhez, akik azóta még vidámabbak voltak, hiszen mindannyian kinn voltak a stégen, imádták a helyet, a szikrázó napsütést.
Már nagyon csatlakoztam volna én is a boldog csapathoz, de volt még egy kötelességünk. A budi. A Finnországban megtalálható kb ötszázezer mökki többségében nincs bevezetve a szennyvíz, (illetve egész pontosan a szennyvíz csatorna, mert a szennyvizet jó esetben máshova sem szokták bevezetni) így alternatív megoldásokban gondolkodnak. A finnek számára a tisztaság, az egyszerűség és a természet védelme alapértékek, így nem csoda, hogy nagyon elterjedtek az öblítés nélkül budik. Szegény túravezetők sérelmére...
Úgy döntöttem, kicsit megutaztatom a kis műanyag hordóimat. Tudjátok, azok a szép kis 30 literes, légmentesen zárható hordók, amiket vidéken leginkább a cefre gyűjtésére használnak. Már azok, akiknek a kedvenc hobbijuk nem a vízitúrázás, hanem a pálinka (ami egyébként a vízitúrások második kedvenc hobbija).
Az én esetemben a hordók elsősorban a száraz pólót és zoknit jelentik, amire úgy gondoltam nem csak a Felső-Tiszán van szükség, de a Finn Tóvidéken is hasznomra válik. Nem beszélve arról, hogy állati vagány egy BUD-HEL reptéri matrica egy vízitúrás kishordón. Ezzel biztos én leszek közel, s távol a legmenőbb fiú - gondoltam magamban, és elkezdtem csomagolni.
Tíz napos utazásunk célja a Finn Tóvidék és önmagunk megismerése túrabakancsban, kerékpáron, kenuban és szaunában ülve.
Tudod, az őszi szélben szárnyra kapó pókfonalak, melyek október beköszöntével emelkednek a levegőbe, úsznak, át a kerten, a mezőn, ezüstös fátylat vonnak az erdei tisztások szálfüveire, a kökénybokrokra, a napfelkeltében csillogó fénysugarakat hintenek maguk körül a rájuk települt harmatcseppek, és a természet parányi stílusgyakorlataival hajlítja át őket a télbe, amikor zúzmarakristályokat aggat a helyükre. Node…ne szaladjunk ennyire előre, hiszen hol van még a tél. Persze, suta kérdés, nyilván jól ismered, hisz annyira természetes, az ember szinte észre sem veszi. Pedig… pedig szép, és nem csak a zúzmara miatt…
…sőt, nem csupán szép, de mulatságos, leleményes, megkapó, majdhogynem zseniális és kicsit mindenképp romantikusba hajlik, a szónak természetesen nem a dél-amerikai mozgóképipar által elcsépelt, sokkal inkább a Byron-i értelmében. Persze… ez a természetre általánosságban elmondható.